A megtorpanási pont
(Portugália) Hiába vannak a ruhámon fodrok és virágok, topánka a lábamon és a fejemen korona, amit persze senki nem lát, csak én, mert én képzelem oda, azt is leginkább olyan helyzetekben, amikor igazán helyt kell állnom valamiben. Ez általában akkor szokott megtörténni, amikor szembesülők azzal, hogy megint milyen őrületes kihívásokat állítottam saját magam elé. Például olyat, hogy menjek újra Peruba. Bár én szeretem a kihívásokat, és sokszor a számomra a csillagos eget szoktam megcélozni, mert minél nagyobbnak tűnik a távolság, és minél nehezebbnek a megvalósítani való dolog, ha az ember megfelelően összpontosít és eléri azt, amit megcélzott, annál nagyobban és katartikusabban tud majd fejlődni általa. Legalábbis ez az egyik, amit eddig a perui utaim tanítottak nekem. Minden egyes út, egy újabb dimenziót nyit meg az ember lelkében, amit azelőtt még sosem ismert. De előtte mindig van egy híd, egy mély völgy fölött, amin át kell kelni. Ennek a völgynek a mélyében vannak az ember kétségei és félelmei. A sajátjai. És a híd előtt, mindig van egy pont, egy megtorpanás. Biztosan ezt akarod? Biztosan elég bátor vagy hozzá? Biztosan felkészültél? … és igen, előfordulnak olyan helyzetek, amikor a királylányok is menekülőre fognák. Eddig kétszer jártam Portugáliában átutazóban, és mind a kétszer meg akartam lógni valami elől. Tavaly nyáron, a második perui útamról Portugálián keresztül vezetett haza az utam. Amellett, hogy hazajöttem, egy lánykérés elől (is) menekülve érkeztem ide (Portugáliába). Azt gondoltam, három nap elegendő lehet a város felfedezésére. De két óra múlva belázasodtam és feldagadtak a lábaim. Annyira fájtak… Igy feküdtem három napig a hostel emeletes ágyában. Úgy vágytam arra, hogy újra otthon lehessek! És amikor elérkezett az indulás napja, mintha valami őrület vegyült volna el a levegőben. A közel két órás repülőtéri kijutásáig (ebben benne volt a kijelentkezés, a bőrönd végig cibálása a következő utcáig, a macskaköves úton (!), taxira várakozás, autóút, a repülőtéri elakadásom), csak hárman ajánlották fel szerelmüket. Az argentin recepciós srác, az arab taxis, és néhány magányos magyar férfi a reptéren. És akkor én már csak annyit akartam, hogy a repülőgépen ülhessek és EL INNÉT! Hazafelé azon gondolkoztam, milyen szeretetlen lett ez a világ, hogy mindenki szomjazik a szeretet után, mindegy honnan jön, és mi lenne az ára. Aztán idén nyáron megint Portugáliában, Liszabonban találtam magam. Egy éjszakát töltöttem egy szálláson, közel a reptérhez, ahol egy öreg papika, Beto fogadott. Elképesztően jól esett az a portugál vendégszeretet, ahogyan viseltetett irányomban. Töltött egy kis borocskát, és amíg ő liszaboni történeteket mesélt, én csillogó szemekkel hallgattam. Éjszaka izgatottan vert a szívem. Tudtam másnap mi veszi kezdetét. Másnap kora reggel már a repülőtéren ültem egy ihatatlan kávé, és valami gellyes-cukros mandulás croassiont fölött. Ez volt a megtorpanási pont. Összezsugorodva bámultam magam elé. Már megint milyen hülyeséget találtam ki magamnak?! Biztosan könnyebb lenne minden hóbortos álmomat félredobva teljesíteni a társadalom által elvárt konvenciókat. Például azt, hogy semmiféleképpen se hagyjam el a komfortzónámat, mert az veszélyes! Levettem a koronát a fejemről. Még felszállhatok egy Budapestre tartó gépre, még van időm. Nem érdekel az egész! Amúgy is már egy éve vívódom, hogyan vállaljam fel mások előtt önmagamat, vagy egyáltalán azt, amit csinálok. És mintha hangosan gondolkoztam volna… kapok egy tizenegy perces hangosüzenetet Mónika nővéremtől. Attól a Mónikától, akinél az egész családunk tudja, hogy nem vette fel a telefonját, akkor három nap múlva biztosan vissza fog majd hívni, hogy miért kerested. Vagy attól a Mónikától, aki az én szememben egy igazi Kleopátra, olyan erő van benne, hogy még egy birodalmat is képes lenne elvezetni. És attól a Mónikától, aki az újra indítási gombok megnyomásának meghamisíthatatlan művésze. És most pár gondolat álljon itt tőle, azok számára, akik ideiglenesen vagy évek óta a megtorpanási pontjukban vannak életük valamely területén: ,,Kezd el magadat jól érezni, mert sokkal többet tudsz magadból kihozni, mint amit elterveztél. A rohadt életbe most már tessék magadat arany pajzzsal felvértezni és mindennel is és ragyogjál! Elindultál egy úton, hihetetlenül kint vagy a komfortzónádon kívül, élvezd azt, amit csinálsz! Menj és csináld! Nem baj, ha fáradt vagy, majd pihensz. Azért mész, hogy a gyerekkori álmaidat átéld, hogy beteljesítd vagy legalább megtudj róluk valamit. Hihetetlen dolgokat művelsz, szedd össze magad! Most már nagyon mérges vagyok mindenkire! Tessék rá állni az útra. Legyél büszke magadra, hogy nyakadba vetted az álmaidat, a világot! Nem szabad elbújni! Vállald föl, hogy dolgod van ott. Na! Ezt most jól megmondtam neked is. Azt hisszük azért mert a saját fényünket eltakarjuk, mások árnyékát megvédjük ezzel. Nem! Egy frászt! Lesza…. másnak az árnyékát és biztonságát, miközben saját magamat meg vissza fogom. Megint csak elismétlem, a fényedet ne folytsd vissza azok az emberek miatt, akiknek kényelmesebb a saját kínjuk. Az embereknek meg kell mutatni, ha az emberek nem mennek az álmaik után, még akkor is ha abszurd az álmuk, menjenek utána, mert másképp nem lesznek jól… Másképp nem lesz jobb a Föld. Lássa a világ, hol vagy…”-a cifra szavakat természetesen kiszedtem. Az újra indítási gomb megnyomódott, épp, ahogyan ki írták a járat kapujának számát. Felálltam a székről, visszaigazítottam a fejemen a koronát, és elindultam a kapu felé.