Ilyen királylányok is léteznek…
Az embereket általában három dolog tudja megmozgatni. Az egyik a szerelem, a másik az álmaik megvalósítása, a harmadikat pedig nem tudom, azt mindenki döntse el saját magának. Én most az álmaink megvalósításáról fogok írni, mert úgy döntöttem, hogy írótanoncként először blogírásba kezdek, másodszor jön majd az útinapló a harmadikat meg még keresem a jegyzeteim között. Visszatérve a blogírásra, a végén található a weboldal címe, amire még természetesen egyetlen egy blog bejegyzés sem lett közzé téve. És nem annyira érdemes telefonról megnézni, mert még nincs teljesen telefonra optimalizálva, jah és még… csak szólni akartam, mert a darazsak zümmögnek a fejem körül… (a nővéreim, a barátaim, a kalandjaim..stb.) Régóta nem hagynak békében ezek a hármas számok: -először három évvel ezelőtt léptem be a harmincas éveimbe ahol eldöntöttem, hogy ezek az évek az álmaim valósággá tételéről fognak szólni, (Miután a húszas éveim egy mély önismereti árokba kényszerítettek beleugrani.) -aztán három éve tudom, hogy egy indiai bölcsesség szerint az ember Krisztusi, azaz 33. éve, amilyenre sikeredik, olyanná lesz az elkövetkezendő harminc éve is, így hát én nagyon készültem erre az évre -harmadszorra pakoltam be a barackszín gurulós bőröndömet és indultam útnak Peruba, bár még nem vagyok ott, de már 12.370 kilométer van a hátam mögött repülővel, busszal, hajóval és gyalog, -három nővérem van, akik három különböző irányból tartanak nekem tükröt, csakhogy megmaradjon a folytonos fejlődni akarás -sajnos, három kiló plusz van rajtam, amit igazán utálok(!) a mozgáshiányból és az érzelmi evésből adódóan, -három diplomám van és három évvel ezelőtt végeztem el Boldizsár Ildikó Meseterápiás képzését, -három női példaképem van, akiket nagyon tisztelek. Az egyik az Édesanyám. A Másik Ildikó Boldizsár, a harmadik pedig… majd később elmondom. Az én gondolataimat nem az anyagias ideológiai eszmék irányítják, és a boldogságom nem a havi bevételemtől függ, vagy attól, hogy tudtam-e magamnak új ruhákat vásárolni. Az én világomban még léteznek csodák, természetfölötti lények, amelyek segítik az utamat. Az én szememben még a víz hullámain a napsugarak keringőznek és az állatok egymással beszélgetnek. Én nem materialista ideológiákkal tömőm a gyerekek fejét a bölcsődében és az óvodában, hogy aztán kikövezzem előttük a boldogtalan felnőttek útját, hanem varázslatot viszek a szívükbe. És én még mindig jobban szeretek öreg nénikéket és bácsikákat hallgatni saját történeteikről mesélni, mint a telefonomon a videókat céltalanul pörgetni. Én nekem még az Édesanyám saját maga szőtte történetekkel vígasztalt, ha szomorú kislányként sírdogáltam az ölében ülve, hogy a Lajoska nem szerelmes belém. Az én Édesanyám még arra tanított, hogyha belépek egy erdőbe, akkor simogassam meg az út első fáját és köszöntsem szépen az erdőre vigyázó tündéreket. Bizonyosan ezért végeztem el felnőttként Boldizsár Ildikó meseterápiás képzését is.. Már egy éve készültem erre az útra, Peruba. Útitársamul a Te új könyvedet választottam. Háromnegyed éve komoly ön megtartoztatást gyakorolva kerültem azokat a könyves polcokat, amelyeken a te könyveid hívogatják a tudni vágyó szemeket. Két nappal az első repülő indulása előtt végre, leültem a könyvesbolt foteljébe. Vagy 5 könyvet adtak a kezembe az eladó férfi urak, mert kettő is volt! Melyik lehet az új könyved?- válogattam. Végül megtaláltam. Boldizsár Ildikó: Meseterápia. Ez lesz az én útitársam! Kíváncsian vártam, hogy a könyvbe írt szavaid, gondolataid, hogyan rezonálnak velem, és hogyan kelnek életre majd az utamon. Hogyan válnak kísérőmmé. Egyetlen egy közös kép van rólunk, azt sem szeretem, mert azután készült, hogy először tértem haza Peruból, teljesen megtörve. Még az is fájt, ha az utcán valaki rám nézett. Ezért nem is nagyon érdekelt milyen szakadt a ruhám. Egy jó szóra vágytam tőled. Amit meg is kaptam. Azt mondtad azokra a dolgokra, amiket csinálok, hogy ,, Örült vagy. –aztán hátra dőlve a széked támlájára, huncut mosolyra ejtve a szádat így folytattad: Olyan, vagy mint én.” Ez volt akkor a hamuba sült pogácsa. Bár régóta csendben járom az utamat-mert szeretem a mély, belső folyamataimat egyedül megélni-, az volt az elképzelésem, hogy háromszor megyek Peruba és azután hazaköltözöm Magyarországra, hogy megírjam a könyvemet. Mert ezek a bogarak itt a fejemben nem hagynak békén. Azóta is nagy szenvedéllyel kutatom az indiánok világképét, immáron nem csak Peruban de a Karibi-térségben is. Hagyom, hogy új utak tárulhassanak elém a gyermekneveléssel és a szülőséggel, a Vadonnal kapcsolatban, amely varázseszköz lehet majd, hogy a jelenlegi és következő generációk boldogabban boldogulhassanak saját életútjukon. Feladat van. A saját történetemet kell élnem. Elvégre az Édesanyám a születésemkor a Jó Istennek ajánlott fel. De hál’ Istennek, hogy nem egy kolostorban kell imádkoznom naphosszat, hanem az én imám a saját életem lehet. És továbbra is nagy szeretettel adózom magyarságom iránt. Az első útnak indulásom, mégis csak Csángóföldre vitt és nem külhonba. És ahogy járom a világot és világok egyesülnek bennem, büszke vagyok, hogy kicsi magyar lyányként ilyen nagy szeretettel fogadnak a Világ minden sarkában. Még idehoztam az egyik kedvenc képemet, amikor kimerülten a földön fekszem és a kiscicánk és a Borcsa kutyám is őrzi lelki békémet, miközben Mónika nővérem finom kávéval próbál helyre rázni. Ez a kép a meseterápiás záróvizsgám után készült. Salzburgból utaztam Egerbe akkor pénteken. Szombaton záróvizsga. Vasárnap vissza Salzburgba. Ahjj, mit is írtam az elején, hogy az álmok megvalósításáról fogok beszélni? Valójában olyan mesét keresek, amibe ilyen királylányok is vannak, hasonló élettörténetekkel. Ismertek ilyet? Tudom, hogy léteznek, mert én is ilyen vagyok… És milyen jó volna, ha minden királylány a saját életútján volna.
A megtorpanási pont
(Portugália) Hiába vannak a ruhámon fodrok és virágok, topánka a lábamon és a fejemen korona, amit persze senki nem lát, csak én, mert én képzelem oda, azt is leginkább olyan helyzetekben, amikor igazán helyt kell állnom valamiben. Ez általában akkor szokott megtörténni, amikor szembesülők azzal, hogy megint milyen őrületes kihívásokat állítottam saját magam elé. Például olyat, hogy menjek újra Peruba. Bár én szeretem a kihívásokat, és sokszor a számomra a csillagos eget szoktam megcélozni, mert minél nagyobbnak tűnik a távolság, és minél nehezebbnek a megvalósítani való dolog, ha az ember megfelelően összpontosít és eléri azt, amit megcélzott, annál nagyobban és katartikusabban tud majd fejlődni általa. Legalábbis ez az egyik, amit eddig a perui utaim tanítottak nekem. Minden egyes út, egy újabb dimenziót nyit meg az ember lelkében, amit azelőtt még sosem ismert. De előtte mindig van egy híd, egy mély völgy fölött, amin át kell kelni. Ennek a völgynek a mélyében vannak az ember kétségei és félelmei. A sajátjai. És a híd előtt, mindig van egy pont, egy megtorpanás. Biztosan ezt akarod? Biztosan elég bátor vagy hozzá? Biztosan felkészültél? … és igen, előfordulnak olyan helyzetek, amikor a királylányok is menekülőre fognák. Eddig kétszer jártam Portugáliában átutazóban, és mind a kétszer meg akartam lógni valami elől. Tavaly nyáron, a második perui útamról Portugálián keresztül vezetett haza az utam. Amellett, hogy hazajöttem, egy lánykérés elől (is) menekülve érkeztem ide (Portugáliába). Azt gondoltam, három nap elegendő lehet a város felfedezésére. De két óra múlva belázasodtam és feldagadtak a lábaim. Annyira fájtak… Igy feküdtem három napig a hostel emeletes ágyában. Úgy vágytam arra, hogy újra otthon lehessek! És amikor elérkezett az indulás napja, mintha valami őrület vegyült volna el a levegőben. A közel két órás repülőtéri kijutásáig (ebben benne volt a kijelentkezés, a bőrönd végig cibálása a következő utcáig, a macskaköves úton (!), taxira várakozás, autóút, a repülőtéri elakadásom), csak hárman ajánlották fel szerelmüket. Az argentin recepciós srác, az arab taxis, és néhány magányos magyar férfi a reptéren. És akkor én már csak annyit akartam, hogy a repülőgépen ülhessek és EL INNÉT! Hazafelé azon gondolkoztam, milyen szeretetlen lett ez a világ, hogy mindenki szomjazik a szeretet után, mindegy honnan jön, és mi lenne az ára. Aztán idén nyáron megint Portugáliában, Liszabonban találtam magam. Egy éjszakát töltöttem egy szálláson, közel a reptérhez, ahol egy öreg papika, Beto fogadott. Elképesztően jól esett az a portugál vendégszeretet, ahogyan viseltetett irányomban. Töltött egy kis borocskát, és amíg ő liszaboni történeteket mesélt, én csillogó szemekkel hallgattam. Éjszaka izgatottan vert a szívem. Tudtam másnap mi veszi kezdetét. Másnap kora reggel már a repülőtéren ültem egy ihatatlan kávé, és valami gellyes-cukros mandulás croassiont fölött. Ez volt a megtorpanási pont. Összezsugorodva bámultam magam elé. Már megint milyen hülyeséget találtam ki magamnak?! Biztosan könnyebb lenne minden hóbortos álmomat félredobva teljesíteni a társadalom által elvárt konvenciókat. Például azt, hogy semmiféleképpen se hagyjam el a komfortzónámat, mert az veszélyes! Levettem a koronát a fejemről. Még felszállhatok egy Budapestre tartó gépre, még van időm. Nem érdekel az egész! Amúgy is már egy éve vívódom, hogyan vállaljam fel mások előtt önmagamat, vagy egyáltalán azt, amit csinálok. És mintha hangosan gondolkoztam volna… kapok egy tizenegy perces hangosüzenetet Mónika nővéremtől. Attól a Mónikától, akinél az egész családunk tudja, hogy nem vette fel a telefonját, akkor három nap múlva biztosan vissza fog majd hívni, hogy miért kerested. Vagy attól a Mónikától, aki az én szememben egy igazi Kleopátra, olyan erő van benne, hogy még egy birodalmat is képes lenne elvezetni. És attól a Mónikától, aki az újra indítási gombok megnyomásának meghamisíthatatlan művésze. És most pár gondolat álljon itt tőle, azok számára, akik ideiglenesen vagy évek óta a megtorpanási pontjukban vannak életük valamely területén: ,,Kezd el magadat jól érezni, mert sokkal többet tudsz magadból kihozni, mint amit elterveztél. A rohadt életbe most már tessék magadat arany pajzzsal felvértezni és mindennel is és ragyogjál! Elindultál egy úton, hihetetlenül kint vagy a komfortzónádon kívül, élvezd azt, amit csinálsz! Menj és csináld! Nem baj, ha fáradt vagy, majd pihensz. Azért mész, hogy a gyerekkori álmaidat átéld, hogy beteljesítd vagy legalább megtudj róluk valamit. Hihetetlen dolgokat művelsz, szedd össze magad! Most már nagyon mérges vagyok mindenkire! Tessék rá állni az útra. Legyél büszke magadra, hogy nyakadba vetted az álmaidat, a világot! Nem szabad elbújni! Vállald föl, hogy dolgod van ott. Na! Ezt most jól megmondtam neked is. Azt hisszük azért mert a saját fényünket eltakarjuk, mások árnyékát megvédjük ezzel. Nem! Egy frászt! Lesza…. másnak az árnyékát és biztonságát, miközben saját magamat meg vissza fogom. Megint csak elismétlem, a fényedet ne folytsd vissza azok az emberek miatt, akiknek kényelmesebb a saját kínjuk. Az embereknek meg kell mutatni, ha az emberek nem mennek az álmaik után, még akkor is ha abszurd az álmuk, menjenek utána, mert másképp nem lesznek jól… Másképp nem lesz jobb a Föld. Lássa a világ, hol vagy…”-a cifra szavakat természetesen kiszedtem. Az újra indítási gomb megnyomódott, épp, ahogyan ki írták a járat kapujának számát. Felálltam a székről, visszaigazítottam a fejemen a koronát, és elindultam a kapu felé.