Az embereket általában három dolog tudja megmozgatni. Az egyik a szerelem, a másik az álmaik megvalósítása, a harmadikat pedig nem tudom, azt mindenki döntse el saját magának.
Én most az álmaink megvalósításáról fogok írni, mert úgy döntöttem, hogy írótanoncként először blogírásba kezdek, másodszor jön majd az útinapló a harmadikat meg még keresem a jegyzeteim között.
Visszatérve a blogírásra, a végén található a weboldal címe, amire még természetesen egyetlen egy blog bejegyzés sem lett közzé téve. És nem annyira érdemes telefonról megnézni, mert még nincs teljesen telefonra optimalizálva, jah és még… csak szólni akartam, mert a darazsak zümmögnek a fejem körül… (a nővéreim, a barátaim, a kalandjaim..stb.)
Régóta nem hagynak békében ezek a hármas számok:
-először három évvel ezelőtt léptem be a harmincas éveimbe ahol eldöntöttem, hogy ezek az évek az álmaim valósággá tételéről fognak szólni, (Miután a húszas éveim egy mély önismereti árokba kényszerítettek beleugrani.)
-aztán három éve tudom, hogy egy indiai bölcsesség szerint az ember Krisztusi, azaz 33. éve, amilyenre sikeredik, olyanná lesz az elkövetkezendő harminc éve is, így hát én nagyon készültem erre az évre
-harmadszorra pakoltam be a barackszín gurulós bőröndömet és indultam útnak Peruba, bár még nem vagyok ott, de már 12.370 kilométer van a hátam mögött repülővel, busszal, hajóval és gyalog,
-három nővérem van, akik három különböző irányból tartanak nekem tükröt, csakhogy megmaradjon a folytonos fejlődni akarás
-sajnos, három kiló plusz van rajtam, amit igazán utálok(!) a mozgáshiányból és az érzelmi evésből adódóan,
-három diplomám van és három évvel ezelőtt végeztem el Boldizsár Ildikó Meseterápiás képzését,
-három női példaképem van, akiket nagyon tisztelek. Az egyik az Édesanyám. A Másik Ildikó Boldizsár, a harmadik pedig… majd később elmondom.
Az én gondolataimat nem az anyagias ideológiai eszmék irányítják, és a boldogságom nem a havi bevételemtől függ, vagy attól, hogy tudtam-e magamnak új ruhákat vásárolni. Az én világomban még léteznek csodák, természetfölötti lények, amelyek segítik az utamat. Az én szememben még a víz hullámain a napsugarak keringőznek és az állatok egymással beszélgetnek. Én nem materialista ideológiákkal tömőm a gyerekek fejét a bölcsődében és az óvodában, hogy aztán kikövezzem előttük a boldogtalan felnőttek útját, hanem varázslatot viszek a szívükbe. És én még mindig jobban szeretek öreg nénikéket és bácsikákat hallgatni saját történeteikről mesélni, mint a telefonomon a videókat céltalanul pörgetni.
Én nekem még az Édesanyám saját maga szőtte történetekkel vígasztalt, ha szomorú kislányként sírdogáltam az ölében ülve, hogy a Lajoska nem szerelmes belém. Az én Édesanyám még arra tanított, hogyha belépek egy erdőbe, akkor simogassam meg az út első fáját és köszöntsem szépen az erdőre vigyázó tündéreket.
Bizonyosan ezért végeztem el felnőttként Boldizsár Ildikó meseterápiás képzését is.. Már egy éve készültem erre az útra, Peruba. Útitársamul a Te új könyvedet választottam. Háromnegyed éve komoly ön megtartoztatást gyakorolva kerültem azokat a könyves polcokat, amelyeken a te könyveid hívogatják a tudni vágyó szemeket. Két nappal az első repülő indulása előtt végre, leültem a könyvesbolt foteljébe. Vagy 5 könyvet adtak a kezembe az eladó férfi urak, mert kettő is volt! Melyik lehet az új könyved?- válogattam. Végül megtaláltam. Boldizsár Ildikó: Meseterápia. Ez lesz az én útitársam! Kíváncsian vártam, hogy a könyvbe írt szavaid, gondolataid, hogyan rezonálnak velem, és hogyan kelnek életre majd az utamon. Hogyan válnak kísérőmmé.
Egyetlen egy közös kép van rólunk, azt sem szeretem, mert azután készült, hogy először tértem haza Peruból, teljesen megtörve. Még az is fájt, ha az utcán valaki rám nézett. Ezért nem is nagyon érdekelt milyen szakadt a ruhám. Egy jó szóra vágytam tőled. Amit meg is kaptam. Azt mondtad azokra a dolgokra, amiket csinálok, hogy ,, Örült vagy. –aztán hátra dőlve a széked támlájára, huncut mosolyra ejtve a szádat így folytattad: Olyan, vagy mint én.” Ez volt akkor a hamuba sült pogácsa.
Bár régóta csendben járom az utamat-mert szeretem a mély, belső folyamataimat egyedül megélni-, az volt az elképzelésem, hogy háromszor megyek Peruba és azután hazaköltözöm Magyarországra, hogy megírjam a könyvemet. Mert ezek a bogarak itt a fejemben nem hagynak békén.
Azóta is nagy szenvedéllyel kutatom az indiánok világképét, immáron nem csak Peruban de a Karibi-térségben is. Hagyom, hogy új utak tárulhassanak elém a gyermekneveléssel és a szülőséggel, a Vadonnal kapcsolatban, amely varázseszköz lehet majd, hogy a jelenlegi és következő generációk boldogabban boldogulhassanak saját életútjukon. Feladat van. A saját történetemet kell élnem. Elvégre az Édesanyám a születésemkor a Jó Istennek ajánlott fel. De hál’ Istennek, hogy nem egy kolostorban kell imádkoznom naphosszat, hanem az én imám a saját életem lehet.
És továbbra is nagy szeretettel adózom magyarságom iránt. Az első útnak indulásom, mégis csak Csángóföldre vitt és nem külhonba. És ahogy járom a világot és világok egyesülnek bennem, büszke vagyok, hogy kicsi magyar lyányként ilyen nagy szeretettel fogadnak a Világ minden sarkában.
Még idehoztam az egyik kedvenc képemet, amikor kimerülten a földön fekszem és a kiscicánk és a Borcsa kutyám is őrzi lelki békémet, miközben Mónika nővérem finom kávéval próbál helyre rázni. Ez a kép a meseterápiás záróvizsgám után készült. Salzburgból utaztam Egerbe akkor pénteken. Szombaton záróvizsga. Vasárnap vissza Salzburgba.
Ahjj, mit is írtam az elején, hogy az álmok megvalósításáról fogok beszélni?
Valójában olyan mesét keresek, amibe ilyen királylányok is vannak, hasonló élettörténetekkel. Ismertek ilyet? Tudom, hogy léteznek, mert én is ilyen vagyok… És milyen jó volna, ha minden királylány a saját életútján volna.